Öreg bölcs üldögélt a Korinthusba vezető út szélén. A városba igyekvő idegen rövid pihenőt tartva beszédbe elegyedett vele:

– Milyenek itt az emberek? – tudakolta.
– Hová valósi vagy? – kérdezett vissza az öreg bölcs.
– Athéni vagyok.
– És felétek milyen nép lakik? – kérdezett tovább az öreg.
– Hát tudod, rettenetes társaság! Mind csaló, lézengő, lusta és önző. Ezért is jöttem el onnan.
– Nincs szerencséd! Korinthusban sem jobb a helyzet. Itt is csupa csalóval és lézengővel, lusta és önző emberrel fogsz találkozni. – mondta az öreg.

A vándor búsan folytatta útját.
Nem sokkal később újabb idegen állt meg az öreg bölcs előtt. Őt is az érdekelte, hogy milyen emberek laknak Korinthusban. A véletlen úgy hozta, hogy ő is Athénből jött. Neki is feltette az öreg bölcs a kérdést, hogy ott milyenek az emberek.
– Nagyszerű emberek élnek ott! Barátságosak, segítőkészek és nagyon becsületesek! – válaszolta nem kis büszkeséggel az utas.
– Nagy szerencséd van! Korinthusban is ugyanilyen nagyszerű emberekre találsz majd! – mondta az öreg bölcs.

A vándor vidáman fütyörészve folytatta útját a város felé.
A két beszélgetést végighallgatta egy fiatalember, aki gyakran időzött az öreg bölcs társaságában. Felháborodottan jegyezte meg:

– Nagyot csalódtam benned! Sose hittem volna, hogy te is ennyire kétszínű vagy!

Az öreg bölcs mosolyogva csillapította:

– Tévedsz, fiatal barátom. Tudod, a világ a szívünkben tükröződik. Akinek a szíve gyanúval van tele, az mindenhol csalókkal fog találkozni. De akinek a szívét jóindulat tölti el, az a világon mindenhol barátságos emberekre talál.

Egy asszony kijött a házból és három  öregembert látott üldögélni az udvaron. Nem ismerte őket, de így szólt:

“Nem hinném, hogy ismernélek benneteket, de éhesnek látszotok. Kérlek benneteket, gyertek be és egyetek valamit!”

“A ház ura itthon van?” – kérdezték.
Nem – válaszolta az asszony. – Nincs itthon.
“Akkor nem mehetünk be” – felelték.
Amikor este a férje hazaért, az asszony elmondta neki, mi történt.
“Menj, mondd meg nekik, hogy itthon vagyok, és hívd be őket!”
Az asszony kiment és újra behívta az öregeket.
“Együtt nem mehetünk be a házba” – felelték.
“Miért nem?” – kérdezte az asszony.
Az egyik öreg magyarázatba kezdett:

“Az ő neve: JÓLÉT.” – mutatott egyik barátjára, majd a másikra mutatva azt mondta:

“Ő SIKER és én vagyok a SZERETET.” Majd így folytatta:

“Most menj vissza a házba és beszéld meg a férjeddel, melyikünket akarjátok behívni.”
Az asszony bement a házba, és elmondta a férjének, amit az öreg mondott. A férj megörült.

“Ez nagyszerű!” – mondta. “Ebben az esetben hívjuk be JÓLÉTET! Hadd jöjjön be és töltse meg a házunkat jóléttel!”
A felesége nem értett vele egyet.

“Kedvesem, miért nem hívjuk be inkább a SIKERT?”
A menyük eddig csak hallgatta őket, és most előállt saját javaslatával:

“Nem lenne jobb a SZERETETET behívni? Az otthonunk megtelne szeretettel.”
Hallgassunk a menyünkre! – mondta a férj a feleségének.
“Menj, és hívd be SZERETETET, hogy legyen a vendégünk!”
Az asszony kiment, és megkérdezte a három öreget:

“SZERETET, kérlek, gyere be és legyél a vendégünk!
SZERETET felállt és elindult a ház felé. A másik kettő szintén felállt, és követték társukat. Az asszony meglepve kérdezte JÓLÉTET és SIKERT: “Én csak SZERETETET hívtam, ti miért jöttök?”
Az öregek egyszerre válaszoltak:

“Ha JÓLÉTET vagy SIKERT hívtad volna be, a másik kettőnek kint kellett volna maradnia. De mivel SZERETETET hívtad, ahova ő megy, oda mi is vele tartunk.”

Ahol Szeretet van, ott megtalálható a Jólét és a Siker is!

Volt egyszer réges-régen egy Sziget, ahol az emberi érzések és tulajdonságok éltek: a Vidámság, a Bánat, a Tudás, a Gazdagság és még sok más, így a Szeretet is. Egy napon az érzések tudomására jutott, hogy a Sziget elsüllyed, ezért nekik el kell hajózniuk a Világba. Valamennyien előkészítették hajóikat és elhagyták a Szigetet. Egyedül a Szeretet akart az utolsó pillanatig maradni. Mielőtt a Sziget teljesen elsüllyedt volna, a Szeretet elkezdett segítségért imádkozni.

A Gazdagság egy luxushajón úszott el mellette. Ő megkérdezte tőle:

 Gazdagság, el tudnál vinni magaddal? – Nem, nem tudlak!- felelt a Gazdagság- a hajómon sok aranyat, ezüstöt viszek, itt nincs már hely a számodra.

 
A Büszkeség közeledett egy csodaszép hajóval a Szeretet felé, így őt is kérlelni kezdte: – Büszkeség, kérlek! El tudnál vinni engem is?

Nem, Szeretet, nem tudlak elvinni – a hajómon minden tökéletes, s te esetleg árthatnál ennek.

 
A Szeretet nagyot sóhajtott, s akkor meglátta a Bánatot…így őt is megkérte: – Bánat, kérlek, vigyél magaddal!

- Óh, Szeretet, – mondta a Bánat, – ha tudnád, én mennyire szomorú vagyok, s most egyedül kell maradnom a hajómon.

 
A Vidámság is gyorsan elhúzott a Szeretet mellett, mert annyira elégedett és olyan boldog volt, hogy észre sem vette Szeretetet, meg sem hallotta a kérését.

 
Szeretet teljesen magára maradt, s ekkor hirtelen megszólalt egy hang:

– Gyere Szeretet, én elviszlek Téged.

Egy öregember szólt hozzá. Szeretet annyira hálás és boldog lett, hogy elfelejtette megkérdezni az öregember nevét, s ez csak akkor jutott eszébe, mikor már újra biztonságban volt, de megkérdezni tőle már nem tudta, mert alig értek partot, az öreg máris tovahajózott. Szeretet úgy érezte sokkal tartozik neki, ezért felkereste a Tudást, s kíváncsian kérdezte tőle:  Tudás, meg tudod mondani nekem, ki segített nekem?
- Az IDŐ volt, – felelte a Tudás.

– Az IDŐ?- kérdezett vissza Szeretet- vajon miért segített rajtam az IDŐ?

– Azért, mert csak az IDŐ érti meg, hogy milyen fontos lesz a Világban, az emberek életében a Szeretet.”

Kínában egy vízhordozónak volt két nagy cserépedénye. Annak a botnak egy-egy végén lógtak, amit a nyakában hordott. Az egyik edényen volt egy repedés, míg a másik tökéletes volt és mindig egy teljes adag vizet szállított.

A pataktól a házig tartó hosszú séta végén a megrepedt edény már csak félig volt vízzel. Két teljes évig ez így ment. Minden nap a vízhordozó már csak másfél edény vizet szállított vissza a házba. Természetesen a tökéletes edény büszke volt a teljesítményére, hisz tökéletesen csinálta. De a szegény törött cserép szégyellte a tökéletlenségét, és nyomorultnak érezte magát, hogy csak fele annyit tudott teljesíteni...

A két év keserűség után, egyik nap megszólította törött edény a vízhordót a pataknál:
 - Szégyellem magam, mert a víz szivárog egész úton hazafelé.
A vízhordozó így válaszolt a cserépnek:                                

- Észrevetted, hogy a virágok az ösvényen csak a te oldaladon teremnek, s nem a másik cserép oldalán?

Ez azért van így, mert én mindig tudtam a hibádról, és virágmagot szórtam az ösvénynek ennek az oldalára. Minden nap te locsoltad őket, amíg visszasétáltunk. Két éve leszedem ezeket a gyönyörű virágokat, hogy az asztalt díszítsem velük. Ha nem lennél olyan, amilyen vagy, akkor ez a gyönyörűség nem ragyogná be a házamat.

Tanulság:
Mindannyiunknak megvan a saját különleges hibája. Mi mindannyian törött cserépedények vagyunk. De ezek a törések és hibák, amik mindannyiunkban megvannak, teszik az életünket olyan nagyon érdekessé és értékessé. Csak el kell fogadnunk mindenkit olyannak, amilyen, s a jót meglátni másokban!

Ez az első bejegyzés, amit megosztok veletek, hiszen már mindenki blogol valamiről. Felkerekedek hát én is :) 

Mit is szeretnék megosztani veletek?

Eredeti foglalkozásomból adódóan - meséket. Pontosabban tanmeséket.

Kellemes időtöltést hozzá! :)